Nővérkém néhány hete (őrült előrelátással) befirkáltatott velem a telefonom naptárába a tegnapi napra egy koncertidőpontot. A telefonom mindenható nagyúr, ami egyszer belekerül, kőbevésetik - nincs kibúvó. Úgyhogy hiába fagyos utca és fáradt fej, elkúsztam a Nyár utcába, ruhatár, fröccs és Napfény Presszó.
Az After mjuzik klub sosem volt a kedvenc helyem, mivel szar. Szar az akusztika a "koncerthelyiségben", szar a székes-asztalos katakomba egész kialakítása - még a vécé is szar (szűk és bunkó a tükör). Nem baj ez, érdemes ismerten szar helyeken időnként felbukkanni. A nemlétező elvárások jó hatással vannak a helyzetértékelésre, főleg három feles után. Három feles nincs, kitartás és az dolgok jó oldalának erőteljes fixírozása annál inkább. Az együttest nem ismerem: abból ítélve, amit a neten hallottam belőlük, nem is vágyom olyan nagyon ezt az első találkozást. Színtelen-szagtalan magyar poprock, amire a szöveget vélhetően egy, a kilencvenes évekből ránkmaradt, különösen életunt bot költi. Gyakori fícsör az éjjel, a szerelem és az obligát értelmetlen rap-betét.
Ostort és vasláncot a testem minden sarkára, a sznobéria idejétmúlt magatartás. Előítéletből jó még nem sült ki, úgyhogy előveszem a nyitottabbik énem. Aztán meghallom azt a döbbenetes sort, miszerint: a szádban a piros ízeket keresem, és gyorsan visszadugom a hülye kedves-ént a farzsebembe, ahová való. 
Falnak dőlve meggyőződéssel fikázódni, ha csak fejben is, kiváló szórakozás. Kreáltam kis katalógust pirosillatú ételekből, aztán éhenkórász kéjjel illesztgettem kategóriákba a sorozatosan felbukkanó kínos show-elemeket. Érdekes amúgy, a falatok színe és íze nem rendeződnek szigorú és determinisztikus párba.
Szamócadzsem: Édeskés, tökéletesen és tartalmatlanul nélkülöz minden iróniát, ráadásul émelyítő is. Hízelgő, tökéletesen kockázatmentes, az állaga meg egyszerűen gyanús. Mindemellé tele van a maguk lényegtelenségében idegesítő rohadt kis magokkal. Van az az álszent, térdzoknis pedómágnes/popüstökös, Lola - ő például bűzlik a szamócadzsemtől. Egy, saját nemi hormonjaiban és önértékelési zavarában fetrengő generációnak a kézfogós diákszerelemről meg a görl páuerröl tejfölös rakott szoknyában énekelni körülbelül ugyanolyan gáz, mint egy színpadról (akármilyen kontextusban) azt kiabálni, hogy "rózsaszín hableány". Előbbit nem, utóbbit előszeretettel és sajnos sorozatosan követi el a jobbra érdemes Napfény Presszó frontleány. Akár meztelenül, akár magányosan, minden éjjel megbocsáthatatlan. Utóljára Varga Zsuzsa méltatlan és fájdalmas Venus-béli ficánkolása ébresztett bennem ennyi haragos tekintetű részvétet.
Chilipaprika: Felizgat és felkoncol, mint a veszélyes dolgok általában. Egyszerre a dob meg a basszus a tompa ízek egyébként egysíkú, lázmentes álmában; kirobbanó és lehengerlő, feltartóztathatatlan és nélkölözhetetlen. Gondolom, a polgárpukkasztás és a káosz különböző szintjeiről csemegézett az Énekesnő, amikor követendő példát keresett magának. Fekete bőr motoroskesztyű, pipa, kellemes pimaszság, pipa, apró test és nagyobb jelenlét, szintúgy pipa. Ettől még nem tudja elénekelni a pinkes Trouble-t, se tisztán, se hitelesen: egyszerűen nem dolgozik benne elég kilojoule. Ahhoz meg végképp kevés a kakaó és a kötözőspornó ebben a történetben, hogy egy CsizmSKAndúrról elkeresztelt dalban nyögdécselő macska-sikoly keretében prezentálhasson refrént. Kedveskedő cicalány vagy, de sose szagoltatnád a vaginád a dobosoddal a zépé színpadán, sajnálom.
Aszalt szilva: Különös és majdnem komikus. Túl a sóson és túl az édesen, savanykásan simul nagytestű állatokhoz, bár önmagában is megállná a helyét. Akit zavarba ejtenek a textúrahibák és kiborít a ragacsos romlás, utálják majd meggyőzhetetlenül. Ha viszont egyszer megihlet a behatárolhatatlan pikantériája: a rabja maradsz mindörökre, pártállástól függetlenül. Kis szünetet tart a zenekar, levegőt kortyol a kollektív torok, hangolják az egyik gitárt talán. Lassan és halkan azért pendül pár húr, húsrágó, hídverő, fél karral ölelő. Annyira tudom, hogy ezt a feldolgozást hiába várom, magában prüntyög csak a pasi a színpadon. A fesztiválozó köznevek és tinglitangli önirónia világából nem bukkan föl más, csak elvétve egy-két erőtetetten diadalittas gitártéma és nemkevés, a PUF legvállalhatatlanabb pillanatait idéző, elképesztően evokatív szövegelem. Igen, az én Krumplimba is dől a Vér, ha azt hallom, hogy Hős, Forradalom vagy Szerelem. De. Ezek is csak olyanok ám, mint a Szabadság: ami akkor értékes, ha nem csak a melledre tűzve hordozod rettegett idolként, hanem tiszteled, érted és használod.
(Abba meg ne is menjünk bele, milyen dolog Zazie-ról és a földalatti BKVról énekelni, ha van akkora mákod, hogy nem te vagy az Emil.Rulez.)
Bélszín: Nemes, már-már legendás. Akkor sem illik rosszat mondani rá, ha történetesen nem a szád íze szerint való (persze akkor megenni sem illik, nyilván). Minél kevesebbet adnak hozzá, annál jobb - véresen vagy lehelletnyi fűszerfelhőben igázó tatárnak maszkírozva. Érdekes, a lehetőségek és a médiumok exponenciális szaporodása milyen messzire lökdöste a Megasztárt vállalhatóságban mondjuk a kvázi-előd Ki Mit Tud-hoz képest. Pedig, erős szerintem, Oláh Ibolyának bizony izgalmasabb és jobban kiaknázható hangja van, mint Koncz Zsuzsának. Utóbbinak cserébe komolyan vehető számokat írtak, - néha ugyanazok, akik a szép hanggal csak jellemezhetetlenül ásítós szart bírnak énekeltetni. Lényeg, hogy mindkét hölgy munkásságából óvatosan kéne szemezgetni - nehogy akkora baj legyen, mint, mondjuk, a Napfény Presszó esetében. A kevésbé erős, karakterben sem bővelkedő hang előadásában a Zöld Szemem Kék sehogyse működne igazán, de az Édes Méreg PVC-szagú hangszerelésével súlyosbítva kifejezetten bántó kísérlet.
Rúzs: Íme egy példa valamire, ami piros is, a szádba is kerülhet, és mégsem étel. Belekeverheti a kozmetikai ipar a legkegyetlenebb skarlát színezéket is akár, akkor is viaszos samponíze marad.
A Napfény Presszóból közel sem lenne annyira nehéz jó zenekart faragni, mint rúzsból értékelhető desszertet készíteni - energetikusak, szerethetők és élőben felcsillan olykor valami bennük, ami sokszínű és mégis érdes (felvételen ez sajnos sosem fenyeget). Csak kéne egy kevésbé zűrzavaros recept. És soha, soha, soha többé nem kéne, gondolatban se, kiejteni azt, hogy rózsaszín hableány.
Most megyek és kitalálom, mit lehetne főzni bélszínből, aszalt szilvából és chilipaprikából, mert ez egy ideje nagyon foglalkoztatja az orrom és az ízlelőbimbóim.
