Háttér: az egyetemi baráti társasággal az utóbbi évben alaposan és mulatságosan rákaptunk a hoch-gasztronómiára. Új szavakat integráltunk a kollektív szókincsbe (mislen-csillag, hogy csak egyet említsek), megtanultuk becsülni a szép, de szívfájdítóan apró ételadagokat - és szabályos időközönként jót kuncogunk a hajdani sáros-pánk énem vadonatúj Úri Állűrjein.
Ilyen, őrülten kulináris mivoltunkban mostanában többször botlottunk bele mindenféle selymes étlapon a sült paprika krémleves nevű szenvedélyes idegenbe. Kóstolgattuk egymást jéghidegen és forrón is, créme fraiche-sel és anélkül is - ami egy-nyári-délutános kalandnak indult, decemberre igazi románccá nőtte ki magát. A Costesben felbukkanó mesteri inkarnációja egyre intenzívebben birizgálta az érzékeim és a kényszereim, míg végül megszületett az elhatározás: a minden évben óriási kísérletezésbe torkolló karácsonyi főzőorgia főszereplőjévé teszem a titokzatos szeretőnket. 
No mármost: a legtöbb ember hajlamos az áhított lényre úgy tekinteni, mint megfejthetetlen egészalakos mítoszra. Nehéz és fájdalmas folyamat olyan mértékig lerombolnunk egy ilyen ideált, hogy a darabok egyszerűekké és azonosíthatókká váljanak - enélkül viszont csak távolról és ritkán élvezhetjük az ölelését. Ha viszont sikerül elemeire szedve megértenünk és elfogadnunk a hétköznapiságát - igazán a magunkévá tehetjük.
Így voltam én a gúnyosan rámvigyorgó kaliforniai paprikákkal. Hihetetlennek tűnt, hogy ezek a celofánban született, kis címletekért megkapható pökhendi, fényes és kemény kis illetők egyszercsak átalakuljanak az óriási porcelántányérok elegáns folyékony lakójává. Tudtam, hogy keménynek kell lennem, tehát némi felnyársalás után egyenest a forróságba száműztem őket. Feketedő puhulásukat őrült fűszerszagolgatás és kencekóstolgatás kísérte részemről, melynek következményeképp rövidesen bugyborékoló alaplé született anyám gáztűzhelyére. Boszorkányos mesterkedésemnek csak a piros testek teljes összeroppanása vetett véget. Szeletkékre szabdalt maradványaikat serpenyőbe vetve, mézzel enyhítettem a nyilvánvaló szenvedést, aztán rájuk szórtam a későbbi illatokat. Megszelídülve-összezsugorodva csusszantak bele a bájitalba: ekkor láttam őket utóljára, mielőtt a pörgő kések martalékává lettek. Megbabonázva figyeltem, ahogy vegyült a tejszín a paprikák krémjével, és csurgattam a lábasban pirosan és fehéren csavarodó mindenséget a hideg fehér porcelánba. Itt már testet öltött a végeredmény, de csak a kanál és szám találkozásakor dőlt el, nem csak kívülről, belülről is megidéztem azt, amit annyira kívántam.
Valahol itt estem ki Karácsonykor is a melodramatikus révületből: anyámnak nem ment a dugóhúzás, úgyhogy a konyha padlóján csücsülve kinyitottam kézzel-lábbal-bicskával a vonatkozó Sauska Chardonnay-t, kinevettem magam, aztán nekiálltunk enni.
Sült paprika krémleves:
3-4 testes kaliforniai parika (piros és/vagy sárga, ha zöld is kerül bele, barna lesz - azt meg ugye senki sem szeretné.)
1-2 gerezd fokhagyma
1/2 fej lilahagyma
édeskés szójaszósz
gyömbér
kurkuma
pirospaprika (csemege v csípős, ízlések és ficamok)
szerecsendió (óvatosan!)
méz
vaj
1, A paprikákat félbevágjuk, vagy bemetszésekkel kifektetjük, és berakjuk a 180 fokos sütőbe. Addig nem jöhetnek ki, amíg össze nem esnek. Nyugalom, meg fognak feketedni elég rendesen, ez nem baj. Azért szénné nem kell égetni, már azelőtt megpuhulnak majd.
2, Mialatt sülnek: a lilahagymát apróra vágjuk, a fokhagymát még apróbbra, és kis vajon megdinszteljük (előbb a lila, később a fok, mert az utóbbi gyorsabban odaég). Mehet rá 2-3 nagy pohár víz, egy fél kávéskanál gyömbér és kurkuma, valamivel több pirospaprika és egy-két csipet szerecsendió - és nyilván só, nem kevés, a sült paprika majd szívja magába rendesen, valamint néhány csipet fehér bors.
3, A megsült paprikákat csíkokra vágjuk, és minimális, épphogy egy serpenyőt benedvesítő vajon megforgatjuk. Miközben sistereg, mézet csurgatunk rá, forgatjuk tovább, aztán mehet a szójaszósz is. Utóbbival óvatosan, főleg ha nem sikerül édes kivitelűt szerezni, mert ez is sóz, de nem kicsit.
4, Amikor már levet is eresztenek a paprikacsíkok, és lucskosak a méztől és a szójaszósztól (3-4 perc), mehetnek az alaplébe. Az alapléből ne legyen sok, ha mégis annak tűnik, inkább vegyünk ki belőle pohárba, és ha később hígnak bizonyul a leves, még mindig visszatölthetjük. Felforraljuk az egész hóbelebancot jó alaposan, aztán adunk neki botmixert. Szép simára turmixoljuk, és végül adunk hozzá tejszínt vagy créme fraiche-t. Minél zsírosabbat, annál jobb.
Közben kóstolni kell, paprikája válogatja, hogy melyik édes vagy épp keserű, pikáns vagy kissé ízetlenebb. A méz-só-pirospaprika trió valamelyik tagja szinte mindig kisegít, meg persze sótlanság enyhítésére egy darabig a szójaszósz is (de nem őrült sok, ne jusson el odáig a dolog, hogy konkrétan ki lehet venni az ízét).
Túl sok fokhagymával, elsózással, és szerecsendió-túladagolással baszható el legkönnyebben, ezekre kell figyelni, amúgy nem egy ördöngős valami. Viszont állati szép, és nem kevésbé finom.
