Nem azért eszünk, hogy életben maradjunk - azért maradunk életben, hogy ehessünk még.
Az evés közösségformáló, ihlető és borzasztó elégedetté tesz (jó esetben, persze.) Mondja ezt egy olyan nő, aki vélhetően az indokoltnál pont hetvenkétszer többször pillantott elégedetlenül ezen a héten válogatott tükrökre és kalóriatáblázatokra - nem számít. Zabálni nem érdemes. Ugyancsak fölösleges rosszat enni; olyankor enni, amikor nem vagyunk éhesek... Értelmetlen többet enni, mint amennyi jól esik - de ugyanennyire kerülendő nem megenni azt, ami kéjesen utánad sóhajt, és egy jóillatú kacsintással elcsavarja a fejed.
Szeretek főzni, magamnak és mindenkinek. Ennek megfelelően próbáltam már számtalanszor receptgyűjteményt írni - mondanom sem kell, vajmi kevés sikerrel. Hát, nem kísérletezem többet ilyesmivel, a rendszerezés és a kötött formákba való bekucorodás egyszerűen nem az én műfajom. Az evés - számomra legalábbis - leválaszthatatlanul összefonódik az életnek nevezett óriási kupac jelentős és kevésbé jelentős eseménnyel. Összehoz, és megnyugtat, keretet ad, és meggyógyít: a szép történetekben általában felbukkan egy serpenyő, de legalább néhány tányér. Úgyhogy: ez itt inkább
Mese habbal. Innen nézve majdnem minden fikció, de legfeljebb emléktöredék. Legyenek ezek csak történetek, fűszertartókba és krumpliszsákokba csomagolva. Jó étvágyat!
